MEGÉRKEZÉS

Fuerteventurán késő este hulla fáradtan gurultam le a kompról és egy sivár, alig világított kihalt kikötőben találtam magam. Mivel a 9 órás hajóúton nem volt netem, ezért félreálltam és megnéztem a térképen hogyan juthatok el a sziget északi csücskébe. Sötétben egy óra alatt értem el az utolsó városka határáig és egy nem túl feltűnő helyen megálltam éjszakára. Másnap reggel csodafények és már reggel 21 fok, ami egyből megalapozta a kedvemet, ráadásul délutánra 27-ig emelkedett! Mivel motoros felderítést terveztem ideálisak voltak a körülmények. A szomszédos tündéri kávézóban eltöltött ajándék reggeli után nekivágtam. Úgy két óra örömmotorozás után kiderült nem ezt a helyet keresem. Egy kis böngészés után megtaláltam a következő úti célom! Néhol kopár hegyek, aztán sivatag két oldalt és a homokdűnéken sárkányt eregető gyerekek a háttérben pedig a káprázatos színű Óceán. Ezzel az energiával érkezetem arra a helyre, ami egy poszterbe illő öböl fölött volt.  Másnap egyedül ébredtem és mivel senki nem volt a környéken átlépve magamon pucéran úsztam egyet. Egy életre megértettem a nudistákat. Aztán mivel tökéletesek voltak a hullámok felszaladtam a Badyboard-ért és még visszamentem. Mintha a „vidámparkban” örökbérlettel… Tisztában vagyok a hedonizmusommal így nem szégyelltem még aznap este egy olyan vacsorával megajándékozni magam, amit csak az elveim miatt nem osztottam meg. Innen a kocsihoz érkezve szembesültem a hold hatalmával, aztán tábortűz az öböl bejáratánál, fényjáték. Ezzel feküdtem le a nyitott ágyamban és fejem búbjától bizsergett az érzés, hogy Istenem köszönöm. Reggel úgy mentem el motorozni, hogy minden növényre, színre mosolyogtam, mert már megkaptam, nem kerestem semmit csak „lovagoltam” a nyári melegben. Aztán egy barátom tippje jutott az eszembe és így még célt is találtam a csellengéshez.

Miután leállítottam a motort Hamvas gondolata villant be. Áldott pillanatokban tényleg van úgy, hogy nem lehet szebbet álmodni. A kristálytiszta vizű lagúnáról ahova elkeveredtem később kiderült, hogy a dagály tetején is alig egy méter körüli a víz mélysége, de apálykor teljesen kiszárad. Benne aprócska szigetek százai, amin növények zöldellnek. Ott álltam a szikrázó napsütésben és csak néztem a partot, a színeket, a textúrát, éreztem az illatokat és a megannyi csoda kezdett alakot ölteni. Ha nem szörföznék, akkor is azt mondanám, hogy ez a Paradicsom… Miután magamhoz tértem kérdés sem volt, hogy átjövök, vissza indultam, de mivel gyilkos terepen motorral kellett kilométereket bukdácsolni, hogy ide jussak, tüzetesen fel kellett derítenem a környéket hogyan érhetném el ezt a pontot autóval is.

Naplementét követő fényjátékra érkeztem vissza. Kiszállok, körbefordulok és a horizont határán egy akkora holdat pillantok meg amilyenre a légkörnek nagyítani csak a Teliholdat érdemes. Néztem a guruló otthonom, és ahogy befogadtam a teret megütött az érzés; de durva én ezt éreztem több mint 25 évvel ezelőtt, amikor megszületett az álmom! De most ez felülmúlja minden reményem.  Hirtelen más megvilágításba kerültek dolgok, aztán eszembe jutott az a számtalan ember, akik csillogó szemmel, néha kezet rázva nézik az autóm és az életem. Összeállt a körforgás! Még meg nem élt felemelő érzés úgy látni dolgokat, hogy én is adhatok valakinek egy impulzust, ami majd elvezetheti az útjára.

Megindító hálát éreztem, megértettem, hogy az egyedül lét kellet és az utazás, hogy vissza találjak magadhoz.

Kívánom mindenkinek, hogy merjen az árral szemben az álmáért élni, és ha nagyon nehéz, akkor se temesse, csak mosolyogjon rá, mert ha nem engedi el és elindul, akkor beérik! A csordultig telt szeretetemet küldöm!