A SZÍNFALAK MÖGÖTT

Nem csak szép és jó történik, a színfalak mögött azért zajlanak az események és nincs kolbászból a kerítés.

Tudtam, hogy ez az út sok mindenre tanítani fog, csak azt nem tudtam pontosan mire és hogyan.

Hat héttel az indulás előtt egy szörfbalesetben a bal lábamon részleges bokaszalag szakadást szenvedtem. Gondoltam nem akkora tragédia és még van másfél hónapom az indulásig, hogy meggyógyuljon…

Viszont mivel a türelemmel komoly problémáim vannak ezért a már gyógyuló félben lévő lábamat a gyógyulásra szánt 6 hétben korai terheléssel kétszer is kikészítettem. Az indulás előtti napon pedig egy rossz mozdulattal a baleset utáni állapotba sodortam. Nagyon akartam ezt az utat, nagyon, ezért a megbeszélt időpontban elindultunk úgy, hogy a lábam elég ramaty állapotban volt és csak egy komoly bokarögzítővel voltam képes kinyomni a kuplungot. Sajnos a fiúknak nincs rá jogsija ezért csak én vezethettem.  Egy-egy hosszabb nap után sajgó bokával feküdtem le és az esti borogatás és kenegetés rutinná vált. Rosszabb napokon nem tudtam kiszállni a kocsiból és ők fényképezték le azt, amit észrevettünk. De mentünk tovább, nem akartam tudomást venni a lábamról és igyekeztem kizárni a fájdalmat. Közel három hete folyamatosan a lábamon van a bokarögzítő, nem nagyon gyógyult,de voltak jobb napok is, viszont ennek az öreg teherautónak a kuplungja nem egy hímes tojás és bizony nincs mese nyomni kell. Az orvos nem ezt írta fel…  Aztán két napja elértük Barcelonát, mivel hihetetlen módon pont a város határában léptük át a 3000. kilométerünket ezért kiszálltunk és egy boldog mosollyal fűszerezve a tengerparton megörökítettük a pillanatot. Akkor még nem sejtettem, hogy pár óra múlva a továbbhaladásunk is veszélybe sodródik.. Ugyanis Barcelona nem kicsi és hétköznap a forgalom sem elhanyagolható és mi bementünk a közepébe. Már befele a sokadik kinyomás után kezdtem érezni, hogy ebből baj lesz, mert egyre agresszívebben jelzett a lábam. Aztán nem sokkal ezután már tudtam, hogy nem sokszor tudom kinyomni és egy pillanatban megadtam magam. Bekanyarodtam az első lehetőségnél egy autómosó parkolójába ráborultam a kormányra. 6 órát pihentettem és vártam hogy a fájdalom mellett a forgalom is enyhüljön. Abban a 6 órában sok minden átfutott az agyamon. Az már előtte is derengeni kezdett, hogy ebből mostanában nem nagyon lesz szörfözés. Már önmagában ezt a tényt is komoly feladat elfogadni, ha több mint 20 éve érlelem, de egy éve csak erre készülök.. Viszont itt már nem csak a szörfözés került veszélybe, hanem maga az út is. Nem tudom kinyomni a kuplungot és itt vagyunk Barcelona közepén egy autómosóban…Mi lesz, ki fogja vezetni, fel kell adni? 11 óra körül el kellett indulnunk, nem maradhattunk tovább így elég siralmas állapotban amilyen kevés váltással csak lehetett, néha szabálytalanul de kijutottunk a városból és az első ammóniaszagtól bűzölgő parkolóban félreálltunk. Nem sokat beszéltünk, lefeküdtünk. Lelkileg és fizikailag is elég kemény éjszaka volt. De reggelre összekapartam magam annyira hogy 15 kilométert tudtunk még jönni és az első kisvárosban kivettünk egy szobát, hogy jegeljem és pihentessem a bokám. Itt fekszem az ágyban, és van időm gondolkodni, hogy az élet nagy tanítómester, elengedésből, alázatból, és türelemből kapom a leckét. Ennyi, lehet ez senkit nem érdekel de azt ígértem írok az útról, és ez is hozzá tartozik…