Szösszenet.

Nem nagyon van más dolgom, mint pihenni és regenerálódni, így a miértek megfejtése mellet marad időm teljesen lényegtelen gondolatokra isJ. Ma reggel mikor kiszálltam az autóból megakadt a tekintetem a műszerfalon és felidéztem egy szösszenetet, ami az autóval történő egymásra találást követően történt, amikor még tartott az ismerkedés és kíváncsian figyeltem minden rezdülését;

A mérő.

Ahogy leállítottam a motort, a hirtelen beállt súlyos csendbe lassan beszivárgott egy alig hallható neszezés. A műszerfal irányából jött. Közelebb kellett hajolnom, hogy tisztán hallhassam azt a rendkívül finoman és precízen működő szerkezet bájos ketyegését, ami megtévesztésig hasonlított egy antik karóra hangjára, ettől teljesen ellágyultam. Mosolyogva hallgattam és figyelni kezdtem, de ekkor halkulni kezdett, majd szépen lassan leállt! De édes gondoltam, neki még kellett egy kis idő! J  A feladatát tekintve egyszerű szerepet szántak neki. Mérje azt, amit gazdája a gép működéssel tölt. Órára és percre pontosan.  Viszont valaki, aki ezt a munkát megkapta azt mondta, ő beletesz egy kis szépséget és finomságot is! Mert lélek kell ahhoz, hogy a számokat finoman polírozott fém előlapra akarja megfesteni úgy, hogy a stílusát és méretét összehangolja egyéb motívumokkal, aztán egy elegánsan letisztult mutatóval lássa el és krómkeretbe zárja azt. Végül hogy ne csak szép legyen, hanem jó is olyan mechanikát adott neki, amitől képes 40 éve ilyen precízen működni.  Ha ma születne, méregdrága karóra lehetne!

És ha ez a műszer történetesen az én autómban azt mutatja, hogy az eddig eltelt 40 éve alatt összesen 1094 órát és 46 percet üzemelt, azaz a 14600 napból mondjuk úgy 110-ben dolgozott 10 órát, akkor persze hogy alig lehet letörölni a képemről a kaján vigyort!:) 

 

Ismét úton

Két napig pihentünk Barcelóna mellett egy Sitges nevű zseniális kisvárosban. Csak utólag derült ki, hogy a hely a Spanyol Saint tropeznek hívják. A fiúk rendesek voltak és biciklire ültetve letoltak a partra így nem a szobánkban kellett ücsörögnöm. A második nap végére kiderült, hogy a lábamnak egy hosszabb pihenőre van szükség, mert még a járás is nehezemre esett. Tanakodtunk mi tévők legyünk és arra jutottunk, hogy tovább kellene mennünk oda ahol hosszabb ideig maradhatunk, viszont úgy ahogy eddig haladtunk nem mehetünk. Eddig kizárólag mellékutakat használtunk, ami ugyan elképesztően sok látnivalóval ajándékozott meg minket, viszont rengeteg váltással járt. Abban maradtunk, hogy amit eddig nagy ívben elkerültünk, - azaz az autópályát - azon fogunk tovább menni. Ennek az öreg autónak van egy előnye: van rajta egy feltekerhető alapjárat, aminek köszönhetően megtanulhattam jobb lábbal kuplungolni, így a bal lábam teljesen tehermentesítve maradt. Két teljes napot a pályán töltöttünk egy pihenőben aludtunk és mentünk 1150 kilométert. Az út elkanyarodott az eddig megszokott tengerparti csodáktól és teljesen átalakult a látkép. Néha az az érzésünk volt, hogy Amerikában autózunk így meg sem lepett minket mikor, a Sierra Nevada nevű nemzeti parkon haladtunk keresztül. A több mint ezer kilométer alatt az eddigiekhez képest szinte semmit nem láttunk, de viszonylag egyszerűen és magunkhoz képest hihetetlen gyorsan eljutottunk Gibraltárig. Itt ismét bringára ültettek a srácok és körbe toltak a városban. Spanyol hangulat, brit arcok és makákók a hegyen. Elég eklektikus volt…Alvás a parkolóban, aztán reggel irány a sokat emlegetett Tarifa.  Otthonról idáig 4260 kilométert jöttünk és megérkeztünk Spanyolország legdélebbi partjára. Arab hangulatú utcák és egy fantasztikus tengerpart, itt néhány lakóautó parkol, ahol végre nem kell aggódnunk, hogy elzavarnak minket, mert ez láthatóan senkit nem zavar. Szinte minden zárva, de találtunk egy kis bárt, amit egy itt ragadt szörfös üzemeltet. Hihetetlen Chill hangulat, reggae zene, házi koszt, óriási formák, napsütés és 21 fok. A fiúk szörföznek én meg nézem őket vagy olvasok a babzsákban. Vannak nehezebb sorsok is. Úgy érzem itt már maradhatunk pár napot…  

A színfalak mögött

Nem csak szép és jó történik, a színfalak mögött azért zajlanak az események és nincs kolbászból a kerítés.

Tudtam, hogy ez az út sok mindenre tanítani fog, csak azt nem tudtam pontosan mire és hogyan.

Hat héttel az indulás előtt egy szörfbalesetben a bal lábamon részleges bokaszalag szakadást szenvedtem. Gondoltam nem akkora tragédia és még van másfél hónapom az indulásig, hogy meggyógyuljon…

Viszont mivel a türelemmel komoly problémáim vannak ezért a már gyógyuló félben lévő lábamat a gyógyulásra szánt 6 hétben korai terheléssel kétszer is kikészítettem. Az indulás előtti napon pedig egy rossz mozdulattal a baleset utáni állapotba sodortam. Nagyon akartam ezt az utat, nagyon, ezért a megbeszélt időpontban elindultunk úgy, hogy a lábam elég ramaty állapotban volt és csak egy komoly bokarögzítővel voltam képes kinyomni a kuplungot. Sajnos a fiúknak nincs rá jogsija ezért csak én vezethettem.  Egy-egy hosszabb nap után sajgó bokával feküdtem le és az esti borogatás és kenegetés rutinná vált. Rosszabb napokon nem tudtam kiszállni a kocsiból és ők fényképezték le azt, amit észrevettünk. De mentünk tovább, nem akartam tudomást venni a lábamról és igyekeztem kizárni a fájdalmat. Közel három hete folyamatosan a lábamon van a bokarögzítő, nem nagyon gyógyult,de voltak jobb napok is, viszont ennek az öreg teherautónak a kuplungja nem egy hímes tojás és bizony nincs mese nyomni kell. Az orvos nem ezt írta fel…  Aztán két napja elértük Barcelonát, mivel hihetetlen módon pont a város határában léptük át a 3000. kilométerünket ezért kiszálltunk és egy boldog mosollyal fűszerezve a tengerparton megörökítettük a pillanatot. Akkor még nem sejtettem, hogy pár óra múlva a továbbhaladásunk is veszélybe sodródik.. Ugyanis Barcelona nem kicsi és hétköznap a forgalom sem elhanyagolható és mi bementünk a közepébe. Már befele a sokadik kinyomás után kezdtem érezni, hogy ebből baj lesz, mert egyre agresszívebben jelzett a lábam. Aztán nem sokkal ezután már tudtam, hogy nem sokszor tudom kinyomni és egy pillanatban megadtam magam. Bekanyarodtam az első lehetőségnél egy autómosó parkolójába ráborultam a kormányra. 6 órát pihentettem és vártam hogy a fájdalom mellett a forgalom is enyhüljön. Abban a 6 órában sok minden átfutott az agyamon. Az már előtte is derengeni kezdett, hogy ebből mostanában nem nagyon lesz szörfözés. Már önmagában ezt a tényt is komoly feladat elfogadni, ha több mint 20 éve érlelem, de egy éve csak erre készülök.. Viszont itt már nem csak a szörfözés került veszélybe, hanem maga az út is. Nem tudom kinyomni a kuplungot és itt vagyunk Barcelona közepén egy autómosóban…Mi lesz, ki fogja vezetni, fel kell adni? 11 óra körül el kellett indulnunk, nem maradhattunk tovább így elég siralmas állapotban amilyen kevés váltással csak lehetett, néha szabálytalanul de kijutottunk a városból és az első ammóniaszagtól bűzölgő parkolóban félreálltunk. Nem sokat beszéltünk, lefeküdtünk. Lelkileg és fizikailag is elég kemény éjszaka volt. De reggelre összekapartam magam annyira hogy 15 kilométert tudtunk még jönni és az első kisvárosban kivettünk egy szobát, hogy jegeljem és pihentessem a bokám. Itt fekszem az ágyban, és van időm gondolkodni, hogy az élet nagy tanítómester, elengedésből, alázatból, és türelemből kapom a leckét. Ennyi, lehet ez senkit nem érdekel de azt ígértem írok az útról, és ez is hozzá tartozik…