Elindulás 2.0

Az előző útról hazatérve egy dolog volt biztos; vissza kell mennem a szigetekre..  Megéltem mit jelent úton lenni,  milyen ha az ember kikerülni a város hatása alól, hosszabb időt a természetben tölt, lélekben megtisztul. Így az elmúlt 6 hónap az út előkészületeinek jegyében telt, persze megint jöttek a nehézségek, a társam visszalép, egyedül maradok, még alig gyógyult meg a bal bokám jött a jobb térdem; porcleválás, műtét. Rehabilitáció közben munka. A városi energiák hatottak rám így megjelentek a félelmek és a bizonytalanság.  A remény, hogy a következő elindulás könnyebb lesz szertefoszlott, de már volt egy kapaszkodóm. Tudtam, Csak el kell indulni és minden rendben lesz…

Így is lett; kaptam egy útitársat, aki csak az indulást követő 4. napon csatlakozott be Balatonon, így volt időm elbúcsúzni a kedvenc helyeimtől. Sóstó a legközelebbi szörfös spot, aztán Szántódról Tihanyba kompon mentem, a jegykezelő pedig azzal a felszólítással, hogy tűzoltóra nem kell fizetni ingyen feltessékelt a többi autó közé és kezdetét vette a Flow. Mosolygás, nem inkább kuncogás hogy milyen amikor fent elemében vannak. Napsütéses csodás idő, fantasztikus színek, így érkezek Sajkodra. Egy könnyű séta az új kilátóhoz majd bringa Füredre aztán kerülővel vissza. A következő két nap Kővágóörs és a Káli medence. Egyik nap motorral, de már hűvös volt hozzá így másnap bringával csavargás. Végül szombaton egy didergős éjszaka után átléptük a határt és csodás Szlovéniai tájakon keresztül elindultunk a tenger felé. Innen folytatom a beszámolóm:)

Az utolsó bejegyzés.

Kezdhetném onnan, hogy megszülettem, de maradjunk csak az utolsó három évben. Magánéleti válság, küzdelem, 40 éves elmúltam, megbetegszem, mert romokban a lelkem. Depresszió, lefogyás, közben munka tehát kifele a minden rendben. Végül összeomlás. Gyógyszerek és amikor már nincs más csak a pánik akkor a megváltó segítség. Zsuzsa a pszichológusom. És elkezdünk építkezni. Lassan, fájdalmasan, sírva néha nevetve. Én közben szörfözök, kezdek jobban lenni és amikor már azt hiszem hátra dőlhetek, mert minden sínen van, elpattan a bokám és leültet. Gondolatok, lassan indulok, elkezd nőni a hegy, amire készülök. Apró részletekbe merülés és ezzel párhuzamosan a megjelenő-mi lesz akkor ha? család, munka, az ismeretlen, a végére annyi ijesztő lehetőség a már-már felelőtlennek tűnő vállalkozásról hogy elbizonytalanodok, elkezdek félni majd egy ponton meghátrálok, ha nem érzem azt mennyi embert becsapok, köztük magamat ha nem megyek. Mert a démonok nagy urak, ha az ágyad mellett laknak és éjszaka bármikor kijöhetnek a szekrényedből. És ők ki is jönnek, így nem alszom. Nappal pedig úgy találkozunk, hogy nem is tudom, hogy Ők is azok; a betegségem, persze nem is gyógyulok, orvosok, kezelések aztán egy vírus, szálka az ujjamba gennyesig, meg a bokám, tönkre mennek, elvesznek dolgaim olyan katarzis, hogy ha nem velem történik ámulnék a precizitáson, hogy milyen sokféle módon lehet ilyen sokáig kínozni egy embert..

De elindulok….

És az első napok bizonytalan gondolatainak egyre könnyebb leküzdése után felülök egy hullámra, ami mára Cunami. Egy üstökös, egy tölcsér amin ömlik a csoda, és fogynak a démonok a bokámmal együtt vagy inkább pont azért.

Nincs megtervezve az út, csak annyi hogy a kanári szigetek, mert az a legközelebbi pont ahol meleg van, fúj a szél és szörfözhetek. Tenerife, mert ennek van közvetlen járata és ide vettem jegyet a lányomnak. Megérkezünk és a sziget legolcsóbb szállását beütve végül egy 200 éves kolostorban kötünk ki, ott ahol a föld egyetlen közel 2000 éves Vörös Sárkány fája él. Ma itt ülve elengedtem az utolsó démonomat.

Csak merj elindulni…