Babérliget könyv.

Már egy ideje érlelődött bennem, hogy az eseményszerű leírások után arról írjak, hogy milyen valójában tervek nélkül egyedül utazni, de valahogy nem állt össze bennem az esszencia. Aztán elengedtem.

Van egy könyv a Babérliget könyv, Hamvas Béla azzal a szándékkal írta, hogy legyen egy könyv, amit utazáshoz visz az ember; könnyű, légies, felemelően szép, és bármikor le lehet tenni.

Mindig magammal viszem és már szinte rongyosra olvastam a történeteket, de a nyelvezetére, a képi világára, az intelligenciájára és a belőle áradó életörömre egyszerűen nem tudok ráunni.

A minap a kezembe vettem és a könyv kérdés nélkül kinyílt egy helyen. Annyit már megtanultam, hogy nincsenek véletlenek így kíváncsian bele is olvastam.

Ezt találtam;

„Az utazás első élménye a lehetőségek rejtélyes kitágulása nem csak arra amerre valaki utazik, hanem minden irányba, és hirtelen sokszorosára nőtt világban különös lélekjelenlétre van szükség, hogy az ember biztonságát el ne veszítse. Otthon a világot ismered meg, utazva önmagadat; mert otthon a súly magadra esik, az úton a világra, s mindig az marad ismeretlen ahova nézel. . Viszont tudnod kell, hogy a küszöböt átlépve tükrök közé lépsz, mert mindabból amivel találkozol, titokzatos módon visszatükrözve saját arcodat látod.

Úgy kellene utazni, hogy az ember minden arra érdemes helyen megállna és hirtelen minden irányba elindulna egyszerre, mint ahogy a tűz terjed. A sok élet közül miért akarom élni ezt az egyet? A sok Én közül miért vagyok éppen ez az egy? Valamit akarok tőle, de azt akarni, hogy ez az egy megadja nekem mindazt, amit a többi elmulasztásával vesztettem bolondság. Szegény utazó, szegény élő, szegény Én. Mit jelent az, hogy utazom? Realizálódom. Realizálódni ott ahol tudok. A legjobb úgy, hogy kidobni magamat az ablakon, ráfeküdni erre a mágikus mozgásra, ami az utazás, és hagyni, vigyen, ahova akar, és tegye, ami neki tetszik. Kapjon fel az út és repüljön velem”

Megérkezés

Fuerteventurán késő este hulla fáradtan gurultam le a kompról és egy sivár, alig világított kihalt kikötőben találtam magam. Mivel a 9 órás hajóúton nem volt netem, ezért félreálltam és megnéztem a térképen hogyan juthatok el a sziget északi csücskébe. Sötétben egy óra alatt értem el az utolsó városka határáig és egy nem túl feltűnő helyen megálltam éjszakára. Másnap reggel csodafények és már reggel 21 fok, ami egyből megalapozta a kedvemet, ráadásul délutánra 27-ig emelkedett! Mivel motoros felderítést terveztem ideálisak voltak a körülmények. A szomszédos tündéri kávézóban eltöltött ajándék reggeli után nekivágtam. Úgy két óra örömmotorozás után kiderült nem ezt a helyet keresem. Egy kis böngészés után megtaláltam a következő úti célom! Néhol kopár hegyek, aztán sivatag két oldalt és a homokdűnéken sárkányt eregető gyerekek a háttérben pedig a káprázatos színű Óceán. Ezzel az energiával érkezetem arra a helyre, ami egy poszterbe illő öböl fölött volt.  Másnap egyedül ébredtem és mivel senki nem volt a környéken átlépve magamon pucéran úsztam egyet. Egy életre megértettem a nudistákat. Aztán mivel tökéletesek voltak a hullámok felszaladtam a Badyboard-ért és még visszamentem. Mintha a „vidámparkban” örökbérlettel… Tisztában vagyok a hedonizmusommal így nem szégyelltem még aznap este egy olyan vacsorával megajándékozni magam, amit csak az elveim miatt nem osztottam meg. Innen a kocsihoz érkezve szembesültem a hold hatalmával, aztán tábortűz az öböl bejáratánál, fényjáték. Ezzel feküdtem le a nyitott ágyamban és fejem búbjától bizsergett az érzés, hogy Istenem köszönöm. Reggel úgy mentem el motorozni, hogy minden növényre, színre mosolyogtam, mert már megkaptam, nem kerestem semmit csak „lovagoltam” a nyári melegben. Aztán egy barátom tippje jutott az eszembe és így még célt is találtam a csellengéshez.

Miután leállítottam a motort Hamvas gondolata villant be. Áldott pillanatokban tényleg van úgy, hogy nem lehet szebbet álmodni. A kristálytiszta vizű lagúnáról ahova elkeveredtem később kiderült, hogy a dagály tetején is alig egy méter körüli a víz mélysége, de apálykor teljesen kiszárad. Benne aprócska szigetek százai, amin növények zöldellnek. Ott álltam a szikrázó napsütésben és csak néztem a partot, a színeket, a textúrát, éreztem az illatokat és a megannyi csoda kezdett alakot ölteni. Ha nem szörföznék, akkor is azt mondanám, hogy ez a Paradicsom… Miután magamhoz tértem kérdés sem volt, hogy átjövök, vissza indultam, de mivel gyilkos terepen motorral kellett kilométereket bukdácsolni, hogy ide jussak, tüzetesen fel kellett derítenem a környéket hogyan érhetném el ezt a pontot autóval is.

Naplementét követő fényjátékra érkeztem vissza. Kiszállok, körbefordulok és a horizont határán egy akkora holdat pillantok meg amilyenre a légkörnek nagyítani csak a Teliholdat érdemes. Néztem a guruló otthonom, és ahogy befogadtam a teret megütött az érzés; de durva én ezt éreztem több mint 25 évvel ezelőtt, amikor megszületett az álmom! De most ez felülmúlja minden reményem.  Hirtelen más megvilágításba kerültek dolgok, aztán eszembe jutott az a számtalan ember, akik csillogó szemmel, néha kezet rázva nézik az autóm és az életem. Összeállt a körforgás! Még meg nem élt felemelő érzés úgy látni dolgokat, hogy én is adhatok valakinek egy impulzust, ami majd elvezetheti az útjára.

Megindító hálát éreztem, megértettem, hogy az egyedül lét kellet és az utazás, hogy vissza találjak magadhoz.

 

Kívánom mindenkinek, hogy merjen az árral szemben az álmáért élni, és ha nagyon nehéz, akkor se temesse, csak mosolyogjon rá, mert ha nem engedi el és elindul, akkor beérik! A csordultig telt szeretetemet küldöm!

Érzés.

A part amit választottam úttalan földúton úgy 2 kilométerre van a településtől és az azt szegélyező  luxus apartmanoktól. Így csak nappal sétál, strandol erre néhány turista, de koraestére mát teljesen elhagyatott lesz ez a rész. A lávakiömlés egy bársonyosan puha, nappal karibi színeket idéző öblöt ölel körbe, ami apálykor úgy 70-80  méter széles, de dagálykor a hullámok által a falba vájt kisebb barlangig ér a víz.

Naplemente után tábortüzet raktam a barlang bejáratánál. Majdnem teli hold volt és a fénye kéken világító ezüst árnyalatba borította a homokos partot, amit a fehéren fénylő hullámok ostromoltak. A vöröslő parázs mellett ezt a több órás csodaelőadást nézhettem, amíg a víz elért a barlangig.

Egyszer azt olvastam, hogy a sivatagban úgy vészelheti át az ember a dermesztő éjszakát, hogy készít egy gödröt, amibe beleteszi a tűz mellett felforrósított köveket, beteríti homokkal és melegen tartja a testét hajnalig.

Itt éjszaka 19 fok van, de azért kipróbáltam;

Meleg homokban feküdni a természetfeletti fényekkel megvilágított parton egyedül, a horizontig csillagos ég alatt miközben morajlik és illatozik az Óceán…hátkérem;)   később ezzel az altatóval mosolyogtam magam álomba a nyitott priccsemen….